DAO0 - Arkán Harcos

Nem kész mű, ugyanezen bejegyzésben bontakozik majd ki

Neria kint állt a szobálya erkélyén, végigtekintett az éjszakai Denerim látványán. Ilyenkor nem volt szembetűnő a rombolás, amit az utóbbi napok harcai okoztak. A harcok... egyszerre megborzongatta a hűvös éjszakai szellő, ami utat talált a szokatlanul finom ruha anyagán keresztül. Az utóbbi hetekben szinte le sem vette a páncélját, ami most a szobában pihent egy széken, fejetlen őrként vigyázva az álmát - álmukat. Mintha a gondolat vonzaná, megjelent Leliana, és átölelte hátulról, jóleső meleget nyújtva a hideg éjszakában.
"Felébresztettelek?" kérdezte Neria valódi aggodalommal a hangjában, de teljesen értelmetlenül, hiszen csöndben állt már percek óta.
"Arra ébredtem, hogy a takarómat ölelem... min tűnődsz? És miért ebben a hidegben, mindjárt megfagyok" bújt hozzá még szorosabban Leliana "Gyere be a melegbe és igyunk egy kis meleg tejet. Elmondod mi aggaszt."
Neria megfordult az ölelésében, a derekára tette a kezét, az arcuk egy hüvelyknyire egymástól "Emlékszel amikor arról beszéltünk, mi lesz ezután? Hogy majd együtt utazunk mindenfelé és felfedezzük a világot." Leliana felvonta a szemöldökét. "Azt ígértem Alistairnek, hogy itt maradok vele Denerimben, segíteni amíg belerázódik. Hónapokig is ide lehetek kötve, és nem szeretném, ha... szóval menj nyugodtan, ha úgy érzed, hogy menned kell." Sosem volt jó a szavakkal, mindig a bárd beszélt többet kettejük közül. Amaz elmosolyodott "Jaj te, egész eddig nem volt időnk egymásra, most szerinted csak úgy itthagynálak? Annyi ember szorul most segítségre - az elfekről nem is beszélve. No és annyi minden van itt a fővárosban, néhány hónapig biztos elegendő. Például fűtött konyháik" mosolygott hamiskásan, hátralépett és húzta magával az elfet is.

merc 0x0

Edwin szeretettel nézett végig a kristályokon. Harminc év elteltével is ugyanolyan izgalommal töltötte el a rítus, amivel az összegyűjtött manát átadta a központi kristálynak. Egyébként lemondóan nézett végig magán, ha tükör elé került. Harminc éve évfolyamelsőként végzett a Larkinori Akadémián, ragyogó tehetség, az akadémia után a szakterületével, az elemi mágiával foglalkozott, kutató és gyakorlati szakember, számos értékes varázstárgyat begyűjtött a köztársaságnak, sok csatában vett részt, kezei nyomán egész erdők borultak lángba, tornádók csavarodtak ki tenyeréből, áradások öntöttek el kikötőket. Aztán szépen lassan lehiggadt, kutatni támadt kedve, amihez nyugalomra volt szüksége, és egy átlagos, távoli(ha van értelme ennek a kifejezésnek egy alapvetően varázsra épülő országban) szigetre küldette magát, ahol az öregség elvitte a központi torony varázslóját.

Mostanára megértette, hogy egy ember, legyen bármilyen tehetséges, de akár egy őssárkány is, sosem érhet fel egy birodalom mágikus erejével. Sőt, ereje mindig apró töredéke marad annak. Főképp egy ilyen hatalmas országénak, mint a Shinari köztársaság; a larkinori varázstoronyban tucatjával álltak a hatalmas, szobányi kristályok, szinte szétrobbanva a beletöltött manától.
Megérintette a központi kristályt(szánalmasan aprónak tűnt a fővárosiakhoz, és a néhány kiemelkedő nagyságú manacsomóban fekvő szigetien lévőkhöz képest), és belépett a szövedékek világába, megkezdte a rítust, amely során a kezében tartott kisebb kristályok, amelyek a szigeten szétterítve begyűjtötték a szabadon áramló energiákat, átadják neki a manát, és ő áttölti a központiba. Minden varázslót a teljesség legtökéletesebb érzésével töltötte el ez az eljárás, maga után valami sóvárgó ürességet hagyva, ezért szinte függőséget alakított ki.

A látvány lélegzetelállító volt, látta a teljes birodalmi manahálót, a hatalmas, vastag pajzsot, amely befedte az összes szigetet, paradox módon csak azokat, a közöttük lévő hatalmas területekre nem terjed ki, mégis egységes marad.

Most azonban valami nem stimmelt. Mintha valami szürkeség, köd lengte volna be a mana világát, a csillámló szálak mintha elmosódottak lettek volna, a kristályok fénye sem volt olyan vakító. Nem volt ideje hosszasan vizsgálódni. Elképesztő sebességgel közeledett valamiféle energia, pánikszerűen próbálta lehunyni harmadik szemét, de csak részben sikerült: még látta, ahogy a becsapódó mana mint egy szög, átüti a pajzsot, aztán már a földön fekve találta magát, a toronyban.

Iszonyatosan hasogatott a feje, kicsit zavarodottan tápászkodott fel a hideg kőpadlóról. Zavarodottsága szinte azonnal tovaszállt, mikor a főtérre néző ablakon kitekintve három hatalmas térkaput látott, amin rendezett sorokban vonultak át az idegen katonák.
Bár még soha nem élt át hasonló eseményt, el sem tudta képzelni, hogy valaha támadás éri, agyán azonnal végigfutottak a jól eszébe vésett teendők a vész esetére: egy gyors pillantással felmérte, tudnak-e segítséget küldeni, de a támadás olyan mértékben összezilálta a sziget körül a finom energiaszálakat, hogy nagyobb csapatok szállítása, stabil térkapuk nyitása teljességgel képtelenségnek tűnt, csak az ellenséges kapuk ívei izzottak a káosz tengerében.

A helyi erők szinte azonnal reagáltak, felhangzott a riadóra hívó kürtszó, de lépéshátrányban voltak. Az ő feladata a vezetők kimenekítése, így nem maradhatott, hogy erősítse a sziget védelmét.

De... vetett egy kaján pillantást a most behozott kristályokra. Ha úgyis elbukik a sziget, legalább ezek ne kerüljenek az ellenség kezébe, és a bennük lévő manát már úgysem tudja a birodalom hasznosítani. Rájuk tette a kezét, majd visszanyúlt ifjúsága legszebb éveihez, mikor elemi mágusként a tűz mindenféle formáival bűvészkedett: kezével maszatoló mozdulatokat tett a látóterében, érezte a testén átáramló hihetetlen mennyiségű manát, mire a teret elborították a lángok, fülét azonnal elérte a haldoklók fájdalmas sikoltása, orrát megcsapta az égő emberi hús szaga. Néhány gyors varázsigével tartósította a főteret beterítő tűzvészt, majd remélve, hogy hozzájárulása elősegíti a győzelmüket, több pillantást nem vesztegetve a kibontakozó csatára egy szemvillantás alatt a főpap mellett termett a templomban.

A katedrális vezetője és jópár pap Hermésznek, a mágia istenének szentelt oltár előtt térdelt, és imádkozott. Edwin mindig mulatságosnak tartotta váratlanul betoppanni valahova, de a papok most nem lepődtek meg, mivel észre sem vették, annyira belemerültek az fohászkodásba. Megvonta a vállát, megérintette a főpap(<i>Ludvik, így hívják</i>) tar koponyáját, majd a kormányzónál termettek. Ő éppen a segédjéért üvöltözött. Meghökkent, mikor hirtelen megjelentek előtte, aztán egy pillanatra ideges vigyorba rándult az arca a rendkívül buta arccal térdeplő papot nézve. Őt sem hagyta megszólalni, odalépett, megragadta az éppen felocsúdó kormányzó karját, másik kezével az egyik kristályt ragadta meg a zsebében, néhány szót suttogva ráhangolódott a szigetek közötti kiépített stabil térkötésekre, és ugrott, remélve, hogy három személyt képes lesz biztonságosan eljuttatni a zavaros mágikus tér...